Még mindig csak egy elhagyott porcelánherceg vagyok. Talán jégből készült a szívem és senki sem olvaszthatja fel. Olykor abba a hibába eset, hogy azt gondolom érzek valaki iránt. Sohasem igaz, ezért is merem mindenki előtt azt üzenni az exeimnek, hogy semmit sem jelentettek számomra. Boldoggá képtelenek voltak tenni, összetörni pedig egy lehetetlen álom volt számukra. Sajnálom, úgy érzem most ismét hibába estem, de lehet csak a szívem játszik velem. Soha nem osztotta meg velem, hogy kit keres. Honnan tudhatnám, hogy akkor ki kell nekem? Vagy talán senki sem kell. Utóbbi tényállást meg kell cáfolnom, hisz lefekvés után mindig azon gondolkozok, hogy miért nincs itt valaki, aki fogja a kezem? Miért nem suttogja senki a fülembe elalvás előtt, hogy “Te vagy nekem a legfontosabb“? Talán félnek megszeretni, félnek attól, hogy ugyanúgy becsapnám őket, mint mások korábban, hogy túl nagy fájdalmat okoznék. Mikor már kihűl a testem semmit nem fog jelentni, ha azt mondod “Szeretlek“. Lefekvéskor úgy érzem, hogy sírnom kell, de csak magamban sikerül. Könnyek nem jönnek ki a szememből. Visszasírom azt az éjszakát, mikor kórházban voltam, az a nap után, amiről csak egy ember tud. Szerettem volna feladni és tudom, hogy fel kellett volna adnom az életet.

Most már mondhatnák sírva, hogy “szeretnek” és “ha még élnék mindent máshogy csinálnának“. Tudod, úgy tekintek a jövőbe, mintha sohasem lenne holnap. Tedd te is ezt, hisz nem tudhatod, hogy mikor veszíted el azt, akinek egy vallomással tartozol, vagy éppen mikor veszítenek el téged. Szeretnék a születésnapomon meghalni, hisz akkor a kezdet és a vég találkozni fog. Még nem most, majd 21 éves koromban. Addig még keresek. Keresek valakit, aki tudja mivel tehet boldoggá és hű marad hozzám.

Miért nem veszed észre, hogy érzek irántad? Ismét össze kell törnöm magam, hogy észrevegyél? Nos, ha ezt kívánod, hát legyen. Mindketten reméljük azt, hogy nem a síromnál állva fogod azt mondani, hogy “Bárcsak korában léptem volna“.

Ki vagy? Fontold meg és ne vedd magadra túl hamar.

C. 3. 3.

Igazán nemes gesztus volt a természettől, hogy a mai napon megsiratott. Igazán nem lett volna szükséges, hisz én, mint Phantomive hercege nem szorulok sajnálatra. Az eső épp oly keserű volt, mint a könnyeim. Azt viszont boldogan figyeltem, ahogyan az emberek idegeskednek, mert nincs esernyőjük és szidják az eget, hogy pont ilyenkor kell esnie. haha

Hamarosan eljön a nap, amikor újra látom. Sajnos tegnap csak annyit tudtam tenni, hogy sokat gondoltam rá és remenykedtem, hogy ne legyen baja. Viszont egy valamit üzenek neki. “Ha te elvárod tőlem, hogy egyek, akkor én is hasonlóan elvárom ezt tőled!” (:

Minden reggel ugyanolyan monotonan indul, amíg fel nem szállok a buszra. Egy megálló után felszáll valaki, akivel már lassan két hete együtt utazok, de csak most tűnt fel a látásköröm horizontján. Nem beszéltem még vele, hisz rájöttem, hogy számomra csak plárói barátságok/kapcsolatok működnek. Ugyanott száll le, mint én. Biztos vagyok benne, hogy a Xantus-ba jár, ahogyan abba is, miszerint a jövő héten felveszem vele a kapcsolatot. Többet is vesztettem már az életemben. Nincs mit tenni, a szőke haj kék szemmel, számomra is gyenge pontnak minősül. Grr…

Te pedig… tudod hogy ez neked szól, ha olvasod. Sajnos sokkal többre tartod magad, mint amennyi valójában vagy. Nem vagy jobb, mint mások, sőt a múlt után elmerek azon is gondolkozni, hogy talán rosszabb vagy. Minden téren.

C. 3. 3.

Ambivalens érzések. Boldogság és kevés fájdalom. Egyre csak elhaló szív. Végleges búcsú, de tőle mikor? Tanácstalan vagyok és senki nem segíthet. Tökéletes minden ezekben a tökéletlen percekkel kitöltött napokban.

Egy ember. Egy fájdalom lehetséges forrása. Ha rá gondolok tudja, ha rám gondol sohasem tudom. Titok és leleplezett hazugságok. Örömteli percek a fájdalom kíséretében. Utálom a jogokat és az alkotmányt.

Minden annyira sötét és nem látom a fényt. Éjszaka hiába kutatom az eget csillagokat keresve, már semmit sem találok. Az utolsó csillag is kihunyt. Így alakult, én pedig mosolyogva datáltam. Nem fáj. Nem bánom.

Ő pedig…. mély lélegzet. Nyílt titok. Függetlenség és tisztelet. Semmi közeledés. Szigorúan barátok. Kacagás könnyel teli szemmel mégis boldogan.
Vagy talán még sem.

Holnap. Már mindennek vége.

C. 3. 3.

Ma a munkahelyemen amibvalens érzések alakultak ki bennem. Leginkább a bűnözés miatt. Egyrészről sajnáltos, hogy az emberek már szinte megölik a másikat egy MP3 miatt, másrészt viszont jó, hogy van bűnözés, mert addig van munkám. Mivel a bíróságon dolgozok, így nélkülük unalmas lenne  a napom. Nincsenek bennem előítéletek a vádlottakkal szemben, tehát szívesen beszélgetek velük, de legszívesebben az ügyészekkel társalgok. Jövőre kezdem el a jogi egyetemet. Kissé hezitálok az ELTE és a Pázmány ÁJK között. Ügyész szeretnék lenni, viszont ez még minimum 9 év múlva következhet csak be. Az egyetem 5 éves, majd 3 év ügyészi fogalmazói feladatot kell ellátni és 1 év ügyészi titkárit. Hm… aztán kinevez a köztársasági elnök ügyésznek. *.*

Másik amin gondolkoztam, hogy milyen fasza, hogy minden második embernek “Cullen” lett a neve. : D Lehet csak szerintem szánalmas, de igazán röhejes, amikor nézelődöm és mindenki “Cullen” néven fut… “Nicky Cullen, Robie Cullen” és társai, de akkor is az örök kedvencem a “Lily Cullen Scene” marad.

Harmadik pedig az érzelmek. Grrr… konkrétan semmi különösen nem gondolkoztam velük kapcsolatosan, csak egy dolgon. Miért érzem úgy, hogy mostanában szükségem lenne valakire mellém? Nem akarok olyan kapcsolatot, ahol szeretjük egymást, mert az úgy is csak megjátszás. Olyat szeretnék, amiben egymás mellett vagyunk és boldoggá tudjuk tenni egymást érzelmek nélkül. Eleinte. Később pedig, ha úgy alakul egymásba szeretünk, vagy nem. Nos, ez lesz a hét kérdése. Pénteken délelőtt elutazok, tehát majd hétvégén kitisztítom a fejem és hétfőtől ismét mindenkivel olyan érzéketlen és hideg leszek, mint amilyen voltam. Kivétel nélkül.

Aggódom érted.

C. 3. 3.