Institutiones ex Kevin

I shoulda known you bring me…

Kevin Cooper — Thu, 18 Aug 2011 11:03:31 +0000

Napról napra beleesek ugyanabba a hibába. Ugyanabba az érzésbe, a naivitás széles skáláját megjárva.. egyfolytában csalódok. S hogy miért? Ez számomra az igazi költői kérdés. Hisz nem érdekel, már nem érzek semmi olyat, hisz ha ő mássokkal boldog, hát legyen! Nem vagyok mártír, hogy akárkinek a hülyeségeit elviseljem és ellenem irányuló támadásnak vegyem. Már nem.. már mindennek vége. Szeretem elhinni azt, amit az emberek mondanak, szeretek hinni nekik, de persze a szavak alátámasztása már sosem megy. Oly könnyű azt mondani, hogy milyen fontos vagyok, mennyire szeret s ezzel párhuzamosan olykor az intenzív ellentétét érzem. Idiótának érzem magam, talán jogosan, hisz bennem vannak olyan dolgok, mik benne nincsenek. Túl sokra becsültem magamat, őt és minket. De ennek már vége, a megbecsülésem az érzelmeimmel együtt erodálódtak. S mondanám, hogy sajnálom… de ez a szó nem tudná kifejezni azt a fájdalmat, ami bennem van kettőnk elvesztése miatt. Hisz őszintén sajnálom.. Mondanám, hogy szeretem, de miért tegyem? (S persze ettől függetlenül, szeretem. Úgy örülök, mikor láthatom, mint egy kisgyerek a nyalókának.) Látom, hogy már teljesen más minden, s elhiszem azt is, mikor ő mondja. Tudom, hogy teszi, tudom, hogy fontos vagyok neki s tudom, hogy valahol nem is akar elveszíteni. Annyira ambivalens, nem de? (:

Mondanám, hogy féltékeny vagyok, de nem ez lenne a megfelelő szó. Félek, mert tudom, hogy a környezetében lévők csak a tönkretevéséhez járulnak hozzá, s nagyban segítenek abban, hogy tőlem minél távolabb legyen. Talán nincs igazam, talán igen. De abban biztos vagyok, hogy ő a meredek ellentétét gondolja, s nem is érti miért érezhetem ezt. Pedig érthetné, hiszen ha valaki efajta invitációkat tart normálisnak egy kapcsolatban -amit barát tett-, akkor ott közel sem tudok arra gondolni, hogy mennyire tisztelnek “minket”.

Legszívesebben pszichopata lennék! Meg sem értenétek miért… Nem szokott sok minden.., de ez az egész most iszonyatosan fáj. Üresnek és értéktelennek érzem magam. Több mint egy hónapig, ez nem is fog megváltozni, s talán nem is gond. A dilemma mindig szép. De ő még mindig a legtöbbet jelenti nekem, s mindenki elé helyezem. Hát nem vicces? (:

Phantomive hercege, Kevin.
C. 3. 3.

Védett: When did I go wrong?

Kevin Cooper — Sat, 06 Aug 2011 12:51:34 +0000

This post is password protected. You must visit the website and enter the password to continue reading.

Doki doki

Kevin Cooper — Tue, 05 Jul 2011 18:59:07 +0000

Mégis igazak a klisék… az a sok agyonismételt mondat igaz! Régen éreztem ezt saját magam miatt, ezt az érzést, ami most bennem van. A testem hirtelen átmelegedett, vagy talán megfagyott. Annyira ambivalens. Nehezebb megélni, mint beszélni róla, nehezebb átélni, mint túltenni magadat rajta. De amikor elfogynak a szavak, amikor túl vagyunk a nehézségeken, a habozáson és a végtelen várakozáson, amikor a dolog a végéhez ér, először a kezdetekhez tér vissza az ember. Ezért gondolkozok sokat azokon az időkön, mikor a boldogság nem csak mentsvár volt, hanem maga a valóság, amikor őszintén volt mosoly az arcomon és nem csak egy megjátszott kép kedvéért. Tartja a mondás, hogy minden kezdet nehéz, de véleményem szerint sokkal nehezebb a kezdethez visszatérni, mintsem maga a kezdet. Egy pillanat, talán annyi sem kellett és éreztem azt, amit korábban még sosem. A helyes döntést… mily paradox. Tudsz szeretni talán egy évig, egy hónapig, egy napig vagy csak egy óráig. És abban az órában el is hiszem, hogy valóban szeretsz, olyan őszintén, mint bárki más. De ha letelik az óra, nem szeretsz tovább. Szeretsz egy másikat, aztán egy másikat. A szerelmed igen nagylelkű, de rendkívül fájdalmas. Azt kérdezem magamban: “mi lehet velem a baj?“ Nem vettem észre semmit, de semmit. A kezdeti hév olyan finoman, stresszmentesen ment át a későbbi szelíd együttlétbe, hogy fel sem fogtam. Azt hittem, ez a sora a kapcsolatnak. Nem hiányzott a lángolás, az őrület. Így volt jó, és nem csak kényelemből. Neki nem volt jó. Annyira rossz volt neki, hogy visszamenőleg is elrútított mindent. Amit én boldogságnak véltem, amely bár nem látványos, de melengető, azt ő posványnak nevezte. De ez csak az én meglátásom, valójában bizonyára minden másképp történt és minden másképp van. Egy biztos, semmi érték nincs bennem. Van bennem egy szeizmográf. Régóta van. Én megítéltem tizennégy évesen is, hogy mi a szerelem. Mindig tudtam, hogy nekem ki a fontos. Ugyanakkor azonban az elmúlás legapróbb jelét is tudtam érzékelni, azt, amikor már nem lettem idegbeteg attól, hogy jé, ennek nyolcra itt kellett volna lennie, és most fél kilenc van! (No nem baj, legalább kiolvasom az újságot.) Ha így reagáltam, akkor tudtam, hogy meghalt a szerelem. De most nem érzem ezt és ez annyira paradox. Nem szeretném ezt érezni, természetesen nem, de mégis ez tűnik a leglogikusabbnak a múltammal kapcsolatban, de ez talán más.. egészen biztosan más. Talán szeret.. egészen biztosan szeret. Abban a pillanatban, ahogy bedübörögtél az életembe, elvesztem. Félek elmondani neked, mire vágyom, mert tartok tőle, hogy… jaj, nem is tudom, hogy talán belevágsz a tűzbe. Vagy ami valószínűbb, hogy visszautasítasz. Vagy ami a legrosszabb, hogy semmibe veszel. Szeretlek. Sokkal kedvesebb vagy a szívemnek, mint ahogy bárkiről is el tudtam volna képzelni.

Ps.: “Doki” means heartbeat in japanese.

Phantomive hercege, Kevin.
C. 3. 3.

Destitutio

Kevin Cooper — Sun, 06 Mar 2011 19:15:55 +0000

A túl nagy bizalom sokszor túl nagy csalódással jár. Ismét azzal járt, bár voltaképpen már nem is érdekel. Tudatában voltam az együgyűségemnek és a hitem naiv voltának. De mi mindent meg nem teszünk kétségbeesésünkben, mely szinte összezavarja a gondolatainkat. Becsülettel elviseltem volna mások gúnyolódását és megvetését, tűröm, hogy álszent bolondnak nevezzenek, ha ez segített volna. De nem kaptam támogatást, csak eső jött fentről, és egyszer csak az eredménytelenség miatt feladtam az Istennel való próbálkozást.

Miért beszélek neked az érzéseimről, amikor te sosem mondasz nekem semmit? Olyan, mintha a falba verném a fejem, kivéve, hogy ha a falba verném a fejem, azt legalább abba tudnám hagyni. Amerre nézek, lelki sérülteket látok. Mindenki nyavalyog, mert eldobták, elhagyták, kifosztották. De mind újrakezdi. Megpróbálja ismét. Mert hihetetlen, hogy ezen a tetves bolygón ne lehessen legalább néha-néha boldognak lenni. Sok embernek adtam esélyt… De egy idő után elfogy az ember bizalma.

Most végleg elfogyott, de tudom ha valakitől semmit se várunk, nem is csalódhatunk a végén. De én vártam… mindhiába. Oh, Oscar védelmezz!

Phantomive hercege, Kevin.
C. 3. 3.

Exitus

Kevin Cooper — Thu, 24 Feb 2011 00:21:06 +0000

A halál olyan gyönyörű lehet. Feküdni a puha, barna földben, s hallgatni a csöndet, míg a fűszálak hajladoznak a szélben az ember feje fölött. Ott nincs sem tegnap, sem holnap. Az ember elfelejti az időt, megbocsát az életnek, és békében nyugszik.

Phantomive hercege, Kevin.
C. 3. 3.

Institutiones ex Kevin

I shoulda known you bring me…

Védett: When did I go wrong?

*Doki doki*

Destitutio

Exitus

Doki doki