Napról napra beleesek ugyanabba a hibába. Ugyanabba az érzésbe, a naivitás széles skáláját megjárva.. egyfolytában csalódok. S hogy miért? Ez számomra az igazi költői kérdés. Hisz nem érdekel, már nem érzek semmi olyat, hisz ha ő mássokkal boldog, hát legyen! Nem vagyok mártír, hogy akárkinek a hülyeségeit elviseljem és ellenem irányuló támadásnak vegyem. Már nem.. már mindennek vége. Szeretem elhinni azt, amit az emberek mondanak, szeretek hinni nekik, de persze a szavak alátámasztása már sosem megy. Oly könnyű azt mondani, hogy milyen fontos vagyok, mennyire szeret s ezzel párhuzamosan olykor az intenzív ellentétét érzem. Idiótának érzem magam, talán jogosan, hisz bennem vannak olyan dolgok, mik benne nincsenek. Túl sokra becsültem magamat, őt és minket. De ennek már vége, a megbecsülésem az érzelmeimmel együtt erodálódtak. S mondanám, hogy sajnálom… de ez a szó nem tudná kifejezni azt a fájdalmat, ami bennem van kettőnk elvesztése miatt. Hisz őszintén sajnálom.. Mondanám, hogy szeretem, de miért tegyem? (S persze ettől függetlenül, szeretem. Úgy örülök, mikor láthatom, mint egy kisgyerek a nyalókának.) Látom, hogy már teljesen más minden, s elhiszem azt is, mikor ő mondja. Tudom, hogy teszi, tudom, hogy fontos vagyok neki s tudom, hogy valahol nem is akar elveszíteni. Annyira ambivalens, nem de? (:
Mondanám, hogy féltékeny vagyok, de nem ez lenne a megfelelő szó. Félek, mert tudom, hogy a környezetében lévők csak a tönkretevéséhez járulnak hozzá, s nagyban segítenek abban, hogy tőlem minél távolabb legyen. Talán nincs igazam, talán igen. De abban biztos vagyok, hogy ő a meredek ellentétét gondolja, s nem is érti miért érezhetem ezt. Pedig érthetné, hiszen ha valaki efajta invitációkat tart normálisnak egy kapcsolatban -amit barát tett-, akkor ott közel sem tudok arra gondolni, hogy mennyire tisztelnek “minket”.
Legszívesebben pszichopata lennék! Meg sem értenétek miért… Nem szokott sok minden.., de ez az egész most iszonyatosan fáj. Üresnek és értéktelennek érzem magam. Több mint egy hónapig, ez nem is fog megváltozni, s talán nem is gond. A dilemma mindig szép. De ő még mindig a legtöbbet jelenti nekem, s mindenki elé helyezem. Hát nem vicces? (:
Phantomive hercege, Kevin.
C. 3. 3.
