Mégis igazak a klisék… az a sok agyonismételt mondat igaz! Régen éreztem ezt saját magam miatt, ezt az érzést, ami most bennem van. A testem hirtelen átmelegedett, vagy talán megfagyott. Annyira ambivalens. Nehezebb megélni, mint beszélni róla, nehezebb átélni, mint túltenni magadat rajta. De amikor elfogynak a szavak, amikor túl vagyunk a nehézségeken, a habozáson és a végtelen várakozáson, amikor a dolog a végéhez ér, először a kezdetekhez tér vissza az ember. Ezért gondolkozok sokat azokon az időkön, mikor a boldogság nem csak mentsvár volt, hanem maga a valóság, amikor őszintén volt mosoly az arcomon és nem csak egy megjátszott kép kedvéért. Tartja a mondás, hogy minden kezdet nehéz, de véleményem szerint sokkal nehezebb a kezdethez visszatérni, mintsem maga a kezdet. Egy pillanat, talán annyi sem kellett és éreztem azt, amit korábban még sosem. A helyes döntést… mily paradox. Tudsz szeretni talán egy évig, egy hónapig, egy napig vagy csak egy óráig. És abban az órában el is hiszem, hogy valóban szeretsz, olyan őszintén, mint bárki más. De ha letelik az óra, nem szeretsz tovább. Szeretsz egy másikat, aztán egy másikat. A szerelmed igen nagylelkű, de rendkívül fájdalmas. Azt kérdezem magamban: “mi lehet velem a baj?“ Nem vettem észre semmit, de semmit. A kezdeti hév olyan finoman, stresszmentesen ment át a későbbi szelíd együttlétbe, hogy fel sem fogtam. Azt hittem, ez a sora a kapcsolatnak. Nem hiányzott a lángolás, az őrület. Így volt jó, és nem csak kényelemből. Neki nem volt jó. Annyira rossz volt neki, hogy visszamenőleg is elrútított mindent. Amit én boldogságnak véltem, amely bár nem látványos, de melengető, azt ő posványnak nevezte. De ez csak az én meglátásom, valójában bizonyára minden másképp történt és minden másképp van. Egy biztos, semmi érték nincs bennem. Van bennem egy szeizmográf. Régóta van. Én megítéltem tizennégy évesen is, hogy mi a szerelem. Mindig tudtam, hogy nekem ki a fontos. Ugyanakkor azonban az elmúlás legapróbb jelét is tudtam érzékelni, azt, amikor már nem lettem idegbeteg attól, hogy jé, ennek nyolcra itt kellett volna lennie, és most fél kilenc van! (No nem baj, legalább kiolvasom az újságot.) Ha így reagáltam, akkor tudtam, hogy meghalt a szerelem. De most nem érzem ezt és ez annyira paradox. Nem szeretném ezt érezni, természetesen nem, de mégis ez tűnik a leglogikusabbnak a múltammal kapcsolatban, de ez talán más.. egészen biztosan más. Talán szeret.. egészen biztosan szeret. Abban a pillanatban, ahogy bedübörögtél az életembe, elvesztem. Félek elmondani neked, mire vágyom, mert tartok tőle, hogy… jaj, nem is tudom, hogy talán belevágsz a tűzbe. Vagy ami valószínűbb, hogy visszautasítasz. Vagy ami a legrosszabb, hogy semmibe veszel. Szeretlek. Sokkal kedvesebb vagy a szívemnek, mint ahogy bárkiről is el tudtam volna képzelni.
Ps.: “Doki” means heartbeat in japanese.
Phantomive hercege, Kevin.
C. 3. 3.
